Az óceán ezer arca

Mr. Brook nem érdemelte meg, hogy tiszteletlenül bánjanak vele. Jócskán benne volt már a korban, csontjait megette a vasfogú idő, és már az emlékezete sem volt olyan, mint ifjú korában… Ennek ellenére, kijárt neki a tisztelet.

Minden szombat délután, pontban öt órakor, amióta csak a szigeten élők az eszüket tudták, Mr. Brook kihúzta a régi kinyitható horgászszékét a móló széléig és leült, szemben az óceánnal. Minden szombaton pontban öt órakor az öreg Mr. Brook fogta az ócska horgászbotját és bedobta a tajtékzó fehér habok közé. Sohasem fogott semmit, az igaz, de minden egyes szombat délutánon megismételte ugyan ezt, cseppet sem törődve a dolog haszontalanságával.

Az emberek nem tudták, ki is lehet Mr. Brook, még a legöregebbek sem voltak biztosak benne, hogy látták-e valaha ifjúként. Hogy honnan jött, ki is volt ő valójában, volt-e családja, és a többi apróság, ami foglalkoztathatta az embereket, a válaszok hiányában, homályban maradtak. Mr. Brookot bár sohasem zargatták ilyen kérdésekkel, mindenki, és talán ő is jól tudta, hogy néhány ember még ennyi évtized elteltével is fecseg róla és kíváncsiskodik. De az öreg nem felelt a soha ki nem mondott kérdésekre, mert őt nem érdekelte szájhagyomány, sem a pletyka.

Senki sem tudta biztosan, mikor Mr. Brook mikor jött a szigetre, azt viszont mindenki nagyon jól tudta, hogy mikor ment el.

Minden szombat délután ugyan olyan volt ebben a városban, mindig minden ugyan úgy zajlott. Az emberek hangosan köszöntek a móló szélén horgászó csöndes öregembernek, ő, pedig visszaintett nekik, de közben egy percre se vette le a szemét a tenger habzó fodrairól. Minden szombat egyforma volt… Kivéve az a szombat, tizenöt évvel ez előtt. Mr. Brook ott ült a móló legszélén, és nézte a feje felett tornyosuló viharfelhőket, amikor léptek zaja ütötte meg a fülét a háta mögül.

Egy fiú közeledett, nem lehetett több, tizenhét évesnél. Magas volt, vékony, arca szép, már-már nőiesen szép gyémánt alakú állával. A mozdulatai zaklatottak voltak, ugyanakkor végtelenül finomak is egyben. Nem is vett tudomást a mólón ücsörgő öreg halászról; leült a stég másik oldalára és két karjával átölelte a térdét. Némán zokogott, miközben vörös haját fújta a szél. Egyáltalán nem foglalkozott Mr. Brookkal.

• Hát te, fiam?  - Talán az volt az első alkalom, amikor Mr. Brook levette a szemét az azon a szombaton vadul morajló szürke tengerről és az vízzel összemosódott horizontról. A vörös hajú fiúra pillantott, akinek zöld tekintete véres volt a könnyektől, és szeplős arcát vörös foltok tarkították a zokogástól. Szája legörbül, öklével megtörölte egyik szemét, ahogy egy pillanatra ránézett.
• Elbúcsúztam, Mr. Brook – zokogta a fiú csendesen. A móló melletti régi világítótoronyból vörös fény villant bele a víz fölé ereszkedő mély ködbe. A vihar egy karnyújtásnyira járt csak tőlük. Idők kérdése volt, hogy minden haragjával és szeszélyével elöntse a szigetet. A hullámok olyan vadul táncoltak, mint ahogy a szigetlakók, még sohasem látták őket, az ég, pedig összefolyt a vízzel és a köddel. Sötétszürke volt minden; borús és haragos. A szél elragadott mindent, amit csak elért, és behúzta a habtemetőbe.
• Én már rég magam mögött hagytam a könnyeket, fiam – szólalt meg Mr. Brook, mély, reszelős, mégis barátságos hangon és leengedte a horgászbotját, aminek a tenger tépkedte a végét. – De én már vén vagyok, mint a tenger. De te? Te még fiatal vagy. Mi volna hát a baj? – kérdezte és szürke szakállán végigsimítva lassan a vizes mólón ülő fiúra nézett. Akkor a felcsapó hullámok miatt már mindenhol vizes volt. Nedves lángvörös haja a homlokára tapadt, a vízcseppeket és a könnyeket nem lehetett megkülönböztetni szív alakú arcán, és az ingéből csöpögött a víz. De egyáltalán nem érdekelte sem a hideg víz, vagy a vad vihar erőszakos szele. – Fiatal vagy – folytatta elgondolkodva az öreg, miközben a fiú arcát fürkészve lassan rádöbbent az igazságra. – Fiatal és … szerelmes. Hát akkor mi volna a baj?!
•       Nem érti, ezt nem érti – mondta a fiú kétségbeesetten. – Maga ezt nem értheti… Akit szeretek… Nem szerethetem. A szerelmem… csak egy emlék ebben a ködben.
• Bárkit szerethetsz, fiam. Ha csak egy dolgot is az életem során, hát ezt jól megtanultam; bárkit szerethetsz.
• Nem érti – a fiú hisztérikusan megrázta a fejét és újra felzokogott. Egész testében rázta őt a remegés; hogy a jeges széltől, és a nedves ruháktól, vagy a benne tomboló vihartól; sohasem tudhatták. Egy apró mozdulattal a szívéhez nyúl és remegő kézzel az öregember felé nyújtott egy, a zsebéből előhúzott aprócska, régi bélyegképet.

A képen egy fiú volt, kócos barna hajjal, cserzett bőrrel, egy régi mosollyal. Az arca vidám és felhőtlen, vigyorog, mintha ez volna élete legszebb napja.

• A sír a révem. A sír a láthatár – szóltak halkan a fiú szavai, mielőtt elvitte volna őket a szél.
• Ugyan, miért volna?
• Mert őt nem szerethetem. Ez nem helyes.

Mr. Brook az idegen felé nyújtotta a bélyegképet, de az nem nyúlt érte. Helyette a szél vette ki a kezéből, és ragadta el maga felé, a fodrozódó óceánba. Elnyelte, mintha soha nem is lett volna. Mr. Brook csak nézte, ahogy az aprócska fehéres kockát viszi a szél egy régi szerelem emlékével, régi csókokkal és hosszú, szerelmes éjszakákkal, majd az utolsó emlékdarabkát is végleg elnyeli a sötét horizont.

• Mond csak – szólalt meg szórakozott hangon Mr. Brook. -  Hiszel Istenben? – elmélázva bámulta a hatalmas vihar lassú közeledtét.
• Hiszek - felelte a fiú bánatosan, de közben nem nézett rá.
• És a Mennybe akarsz jutni?
• Oda akarok. Oda… és éppen ezért kell hátrahagynom őt. 
• A Mennyország szilánkos és vad. Miért akarnál odamenni?
• Honnan tudja? – kérdezte a fiú, sírástól fuldokló hangon. Zihált, mintha fojtogatták volna. Meg akart halni, igaz, ami igaz, hogy már tudta; így sem fog sohasem a felhők közé jutni. Szerelemre lépni egy fiúval, Isten szemében nem lehetett rosszabb, mint az öngyilkosság. De ha nincs szerelem, felesleges tovább élni, így élni, pedig… egyszerűen nem szabad. Ő, pedig nem látott kiskapukat.

Mr. Brook halkan nevetve megcsóválta a fejét.

• Nem kell értenem ahhoz, hogy tudjam. A Mennyország csak hitegetés. Fogalmunk sincs, mi van utána. Miért dobnád el mindezt, csak egyetlen lehetséges választás miatt? Miért dobnád el az életed, a szerelmed, istened előítélete miatt? Annyi lehetőség lehet, annyi alternatíva és választás… Miért félsz ennyire élni?
• Nem félek! – kiáltotta a fiú idegesen és letörölte egy forró könnycseppet égő arcáról. – Nem félek!
• De, igenis félsz. Egy fiút szeretsz… Hát szeresd, uram isten, ne érdekeljen fiam, mit gondolnak a szigetlakók, ha te közben boldog vagy!
• Nem akarok így boldog lenni! Ha már önön hibámból szorítottam ki magam a Mennyből, hát nem érdemlem meg a földi boldogságot sem… Nem akarok így boldog lenni – szólalt meg a fiú elkeseredetten, majd lassan és nehézkesen a lábára állt. Nézte még egy darabig az egyre csak közeledő vihart, az eszeveszett hullámverést és az eget eltakaró ködfüggönyt, majd megfordult és elsétált.

Mr. Brook csak ült ott és nézte, ahogy a vihar lassan eléri a partot, de nem szólt. A másnapi halálhír úgy rohanta körbe a szigetet, mint egy járvány. Mindenki tudni akarta, hogy a fiatal diák, Blake Williams miért ölte meg magát a parton aznap éjszaka, a viharban. A dolgok miértje nem volt világos. A gyász úgy simult rá a néma szigetre, mint ahogy a világítótorony régi fényei ölelkeztek a ködös éjszakával.

Senki sem tudta, és senki sem akarta megérteni. Egy héttel a történtek után, a gyász és a szürkeség még mindig az emberek nyakán ült, azonban Mr. Brook kiment a mólóra. Minden lehetett volna ugyan olyan…

De aznap mégis minden kicsit más volt. Kicsit laposabb, szürkébb és nyomorúságosabb, mint eddig. Emlékezett a fiú nedves, vörös hajára, a zsebében lapuló aprócska képre, az érzelmektől átitatott hangjára. De nem szólt... Nem is volt kihez. Csak megmarkolta a botot és bedobta a lenyugodott tengerbe.

Mr. Brook olyan vén volt, mint az óceán. Senki sem tudta biztosan mikor jött ide, de azt tudták, hogy mikor ment el. Lassan eltelt harminc hosszú esztendő Blake Williams halála után, és semmi sem volt már ugyan olyan, mint az előtt. Harminc esztendő, amelyeknek szombatjai mindig ugyan úgy teltek el, és amik sohasem változtak, ahogy rohantak az évtizedek. És egyszer csak, egy magányos szombat koraestén, a móló széle üres volt… Nem volt ott az összecsukható szék, az ócska horgászbot, és a szelíd tekintetű szakállas alak sem, aki a tenger fölé görnyedve figyelte a hullámverést.

Néhányan azt beszélték róla, hogy csak egy öregember volt, de páran azt suttogták, hogy ő volt maga a Tenger. Ő nem akart másokon segíteni, mert nem azért volt itt, nem akarta megérteni a miérteket… Ő csak néma volt, figyelt, és, amit látott megtartotta magának.

Senki sem tudta, ki volt Mr. Brook, de azt mindenki tudta, hogy mikor ment el.   

Liviah Evolt

Engel kritikája – 38 pont

Első benyomás (max 5 pont): Ez tipikusan a te stílusod, a te témád. Ez volt a legelső benyomás, ahogy elkezdtem olvasni az egész novellát. Volt benne a legendákhoz hasonló sejtelmesség, jóindulat és távolságtartás. Olyan jól tálaltad a történetet, hogy csak egy picit húztam a számat néhány résznél, mert egyébként a leírások és a stílusod kárpótolt.
Tetszett. 5 pont

Tartalom (max 10 pont): Egészen új téma, amivel nem igen találkoztam mostanság és pár évvel ezelőtt még kényes sztorinak is számított volna a társadalomban, de ez most újszerű, forradalmi és bátor (Nem gyakran olvasok efféle témában, meglepett.) Noha eleinte egy kicsit viszolyogtam az egész fiú-fiú szerelemtől, de nem találtam benne kivetni valót, teljesen hétköznapi lett. Egy átlagos kisvárosban történik valami új, valami nem elfogadható és ebben a néma szürkeségben egy rejtélyes idegen nyújt segítő kezet, egy kis beszélgetéssel, ami engem néhol nagyon meghatott. Nagyon jó volt olvasni a novellád, kellemes, óvatos és nyílt. A fiú negatív végkicsengésű története is valamilyen szinten szép lett.
Az óceánnak ezer arca van, s te ezzel a történettel bemutattad nekünk az egyik oldalát.
Nem vagyok oda érte, nem rajongom és hiába kellemes a stílus, valahogy egyszer elég volt elolvasnom, mert kerek és lezárt történet (nincsenek benne újabb és újabb érdekességek), de azért valami kis utalást tehettél volna bele Mr.Brook múltjáról, egy kis kíváncsiságfokozónak.
9 pont

Helyesírás (max 10 pont): Sajnos, nem sajnos, a te novellád nem tudtam úgy szétszedni, ahogy akartam. Néhol azt hiszem láttam elgépeléseket, de az akár a mesés stílus erősítésére is jó pont lenne, így meg sem említem őket. A szöveg tördelése elfogadható (azért legközelebb sorkizártra állítsd, az úgy sokkal szebb), a párbeszédek jól fel vannak építve. Nem találok benne hibát. 10 pont

A zene feldolgozása (max 10 pont): Ezerszázalékos, ezt bizton állítom. A zene hangulata, az öregember karaktere, mind stimmel és ez fantasztikus. Egyik novellánál sem éreztem ennyire, hogy minden tökéletesen együtt van. A zene, a történet, a szereplők, a hangulat, a helyszín, a megfogalmazás. Nem is tudom tovább fűzni a dolgot, ez az egyeztetés fantasztikus lett. Gratulálok hozzá! J 10 pont

Karakterek (max 5 pont): Mr.Brook igazán titokzatos, remekül felépített bölcs öregember, szépen hasonul a zene videóklippjében szereplő férfihez. Láttam magam előtt, éreztem a szavai súlyát és az egésznek volt valami nagyon kellemes komolysága, ami miatt felnézett rá az ember. Lehet, hogy csak a te stílusod adta hozzá ezt, de a kettő nagyon jól állt össze, amihez szintén csak gratulálni tudok.
Aztán ott van a vörös hajú srácunk. Hát róla nem igen lehet sok dolgot elmondani, hiába róla (is) szól a novella attól függetlenül nem egy maradandó „élmény”, bár története (mint ahogy említettem) polgárpukkasztó. Mindenesetre neki is ilyennek kellett lennie, bár azért többet is beszélhetett volna, hogy jobban megismerjük és fájjon érte a szívünk, amikor megtudjuk halálának hírét. 4 pont

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.03.03. 08:40 Reyklani Elöljáróban szeretnék gratulálni a győzelmedhez, igazán megérdemelted! Nem is tudom, mikor olvastam slasht, ami nem fanfiction, de nagyon örültem, hogy újra találkozhattam vele, mert kedvenc műfajommá nőtte ki magát. Ehhez pedig egy általam is rommá hallgatott dal szólt, és zúgott, morajlott a tenger! Elvarázsoltál na, ezzel a szomorú, gyászos, de mégis felemelő történettel. Említettem már, hogy szerettem? A stílusoddal, eg az utolsó sorral, és a mantraként ismétlődő sorokkal, meg a tengerrel. Meg slash. Köszönöm, hogy olvashattam!