Édes áldozat

(Evanescence: Sweet Sacrifice alapján)

 A hó borította sötét erdő lombtalan fái mind engem figyeltek. Halkan, sajnálkozva susmogtak, miközben én az úton botladoztam. Könnyes arcomat kérlelve emeltem feléjük, de ők nem segítettek, nem mozdultak.

Még most is próbáltam nem beletörődni a sorsomba, de elkövettem életem legnagyobb hibáját. Hagytam, hogy egy lidérc belém szeressen. Sokszor visszaemlékeztem arra a napra, mikor először találkoztunk, százszor felidéztem, hogy vajon mit rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom. Tisztán él bennem a kép, akkor érkezett, mikor a családom tűzvész áldozata lett. Egy messziről érkezett nomád nép fosztogatott azon a vidéken, rengetegen estek áldozatul, én mégis túléltem. Kislány voltam csupán, alig múltam tizenegy éves, és ez a lidérc megmentett, máig nem tudom miért. Ettől kezdve végigkísérte a létezésem, egészen mostanáig.

Én voltam miatta a falu bolondja, nem hitték el, hogy látom őt. Boszorkánynak tituláltak, féltek tőlem. Az örökbefogadó családom tagjai egyenként kezdtek hullani, a mostohaanyám maradt utoljára, aki elkergetett otthonról, ám őt is utolérte az Árnyék. Mikor elhagytam az apró közösséget újabb titokzatos tűzvész tört ki még aznap éjjel, ahol mindenki meghalt.

-Igyekezz, kedvesem, minél hamarabb oda kell érnünk! - mondta derűsen Ő, miközben azt a kötelet húzta, amivel megkötözte a kezemet. Sötétvörös páncélt viselt, ami a holdfényben úgy csillogott, akár a frissen kiontott vér, a sötétben olyan volt, mint egy rózsa rég lehullott, kiszáradt szirmai. Sisakrostélya mögül két vörös szeme izzott. Felfedeztem benne egyfajta démoni lelkesedést -  megborzongtam. Furcsa, míg csak én láttam annyira nem féltem tőle, sosem bántott, soha nem is ért hozzám. Egyszerűen csak gyűlöltem őt, mert miatta nem maradhatott mellettem senki. Ma sem tudom, mivel szolgáltam rá arra, hogy vele átkoztak meg.

-Már látom is! Gyönyörű kastély, nem igaz? Szándékosan neked választottam, remélem tetszik – fordult vissza felém. Mások el sem tudják képzelni, mit jelent egy lidérc, egy démonszerű lény szerelme. Kitulajdonítást, magányt, fájdalmat és reménytelenséget. Úgy tesz boldoggá, hogy közben a saját halálodat kívánod.

Szép lassan átkeltünk a kőhídon, ami egy hatalmas kapuhoz vezetett. Innen nézve a vár olyan égbetörőnek, monumentálisnak hatott. Sötét falai dermesztő ridegséggel fogadták az idegent, de még így is olyan szépnek tűnt. Átértünk a nyitott kapun, majd mögöttünk lassan felhúzódott és bezárult a kapuhíd – magától. Jó pár folyosón és termen végigmentünk, ahol ósdi, pókhálós bútorok  álldogáltak magányosan. Felvezetett három lépcsőn is, mire egy különös helyiségbe találtam magam. Réges-rég egyfajta szentély lehetett. A szemben lévő falhoz vezetett és kikötözött két ágaskodó oroszlánszobor közé, egy fogantyúhoz.

-Milyen rég várok erre a napra! Végre megtaláltam a módot, hogy te is örökké élhess, így soha nem kell elválnunk, - hajolt oda hozzám – de miért sírsz Miana? Ez egy igazán boldog nap kettőnknek – Levette a páncélkesztyűjét, és letörölte az arcomról a könnyeket. A keze teljesen fekete volt, ahogy minden porcikája, mégis átjárta valamiféle melegség. Szemében fanatikusság csillogott.

-Engedj el Vairal, nem akarok halhatatlan lenni! - kérleltem, mint már annyiszor, de ő meg volt győződve róla, hogy ezzel tesz nekem jót. Próbáltam kiszabadulni, de nem sikerült, túl erős volt a kötelék.

-Főzetet készítettem, rengeteg távoli helyre elmentem, hogy egybegyűjtsem az összetevőket. Kellett hozzá egy fényunikornis vére, az Élet Fájának magva, a Halál Süllyesztőjének sötétje, egy lilionusta kék virágszirma, és az Örökkévalóság zöld kristálya mindezt összefőzve egy aranysárkány tüzén, a Legendások Kelyhében.

Megdöbbentem, mennyi mindent szedett össze a főzetért. Ezek feléről még csak mesékben sem hallottam. Valóban ennyire fontos volnék neki? Mégis miért pont én?

-Őrült vagy – csak ennyit tudtam szólni.

-Kicsit mindannyian azok vagyunk. Ezért izgalmas az élet. Ha a Vérhold a zenitre ér, meg kell innod a varázsitalt – nem láttam az arcát, de tudtam, hogy mosolygott. Egyre jobban aggódtam, kezdtem belegondolni, ebbe az egészbe: egy örökkévalóságig tartó szenvedés. Nem bírnám elviselni, élve bomlanék el.

-Mindig is gyűlöltelek, nem is tudom, hogy gondolhattad, hogy valaha is veled akartam lenni, nemhogy örökké!

A lágy téli szellő beszökött a nyitott ablakon és körbeszaladt a szobán, meglibbentve sötétbarna hajamat, majd a falon lévő öreg szőnyegeket, és folytatta útját tovább a folyosón.

-El sem tudnád képzelni milyen közel van egymáshoz a gyűlölet és a szerelem – Vairal levette sisakját és a terem közepén lévő kőasztalra helyezte. Eztán lassan kinőttek tüskéi, mintha csak a haját helyettesítették volna. Most először láttam páncélban, amúgy nem hord semmit. Olyan, mint egy árnyék, karjai és lábai egy testé olvadnak össze, feje tetejétől a hátán keresztül tüskék borítják egészen a padlóig.

-Hogyan is szerethetnék olyas valakit, akitől félek? - fakadtam ki. A könnyeim még most is potyogtak, de már úgy érzem fogyni kezdenek, ahogyan a lelkem is.

-A félelem csak az elmében van, a szíved attól még az enyém – ekkor odalépett elém, és egész közel hajolt hozzám. A szívem majd kiugrott a mellkasomból.

-Engedj el! - kértem rá ismét. Nem adhattam fel.

-Mindjárt, Miana, mindjárt – mondta halkan. Szándékosan nem mutatta ki érzelmeit, arca maszkhatású volt, mint általában, de a hangja és a szeme mindent elárult. Megfordult és az ablakhoz lépett, hogy kitekintsen rajta. Az égen sok ezer csillag ragyogott, ami még bentről is látható volt az üvegtetőn keresztül.

Úgy ismertem őt, mint még senkit. Mást nem is volt alkalmam megismerni, így magányos estéken beszélgetésbe elegyedtem a démonommal, aki készségesen válaszolt sőt, folyton arra várt, hogy megszólítsam. Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel minduntalan csak magamhoz láncolom. Elmesélte egész életét, hogy régen, mikor még élt, mágus volt, aki halhatatlanságra vágyott, de egy démon belekevert valamit a varázsitalába. Eleinte dühös volt, de aztán ajándékként tekintett rá. Kenyere lett az emberek rettegése, ám anyagi testet nem ölthetett.

Azonban mikor átlépett az én világomba nagyon megijedtem. Mivel már az előtt is úgy láttam őt, mintha valóban ott lenne először fel sem tűnt. Aztán odajött hozzám és megérintett, amit soha az előtt nem tett meg. Innentől fordultak egyre rosszabbra a dolgok.

Nem mehettem emberek közé, mert követett. Ő látott el élelemmel és vízzel, azt akarta, hogy lakjak vele együtt ebben a dohos kastélyban, de én mihelyst megtudtam merre van, az ellenkező irányba indultam el. Volt, hogy három napig tartott bezárva, ám még csak el sem árulta, miért.

-Mond, Miana, mennyire szeretsz te engem? - fordult felém.

-Mondtam már, hogy gyűlöllek – emeltem rá dacos és értetlen tekintetem.

-És szeretsz gyűlölni engem?

Olyan ravasz, olyan ármányos. Nem válaszoltam neki, inkább lehorgasztottam a fejem, de ez a kérdés akaratlanul is ott csengett a fejemben. Tényleg ilyen közel állna egymáshoz a kettő? Egyszer két hétre ment el mellőlem, és teljesen egyedül maradtam az erdőben. Mégis eleinte hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Egy hét elteltével gyakran eszembe jutott, tizenkét nap múlva pedig már - szörnyű ezt bevallani – hiányzott. Egy elhagyatott embernek bárki megfelel? Bárki?

-Egymásra unnánk olyan hosszú idő alatt – jött csak úgy, magától a kijelentés.

-Ha ez történne akkor végre mindketten szabadok lehetünk. Most a foglyod vagyok, egy megtört lélek, mióta találkoztunk.

Végre hosszú idő után egy reménysugár. Vajon ha beletörődöm könnyebb lesz? Addig úgysem ereszt, és ha ez valóban bekövetkezik, és rám un valószínűleg megöl. Az lesz az én szabadságom.

Felnéztem az égre az üvegkupolán keresztül, de a vérhold messze volt még a zenittől. Túlságosan is messze, sok időt hagyott még gondolkodni.

-Mi van, ha nem sikerül, ha elrontasz valamit? - kérdeztem tőle. Arcom továbbra is az ég felé nézett. Ő követte a tekintetemet.

-Ezzel a lehetőséggel nem számoltam, hiszen nem is kell. Mindent tudok a szertartásról. Viszont örülök, hogy aggódsz a sikerességért – pillantott rám.

-Igazából nem aggódok miatta – a mennyezetről a padlóra szegeztem tekintetem – Egyszerűen csak reménykedem.

-Édes áldozat – mondta halkan, de mintha csak magának felelt volna, nem pedig nekem. Kirajzolódott a szája is, ami immáron mosolyra görbült.

-Tessék? - értetlenkedtem. Mégis hogy jön ez ide? Egyáltalán nem akartam áldozat lenni.

Vairal ismét felnézett a sötét égre, ahol a vérhold egyre csak közeledett legmagasabb pontjához, majd léptek nélkül elém kúszott, mint egy árnyék.

-Le kell, hogy vessem a ruháidat – állt elém.

-Mi? Azt már nem! Minek? Hagyjál! - hirtelen nagyon megijedtem.

-A főzet neve nem véletlenül Főnix Tüze. Meg fogsz gyulladni, de nem égsz el, mindössze újjászületsz halhatatlanként. Ám, ha rajtad maradnak ezek a rongyok megperzselik a bőrödet – a szemembe nézett – Tudom, ártatlan vagy még, majd becsukom a szemem.

Persze nem hunyta be. Azt hittem, szívem széthasítja a mellkasomat. Nem hazudna nekem ilyesmikben, nem tenné...Aggódni kezdem, hogy olyat akar tenni velem, amit én nem akarok.

-Elégek élve? Most ügye nem azt várod, hogy megnyugodjak? Hagyj már békén! - kezdtem kétségbe esni, pedig még hozzám sem ért.

-Eszem ágában sincs fájdalmat okozni neked, Miana.

-Nem iszom meg a főzetet! - feleltem dacosan, miközben hevesen vettem a levegőt.

Hallgatott, de tekintetét továbbra is arcomba fúrta. Egyik kezét felemelte és mutatóujjával felfelé emelte az államat, így pillantásunk találkozott. Lassan közelebb hajolt hozzám, szemét félig lehunyta és szájon csókolt.

Ellenkezni akartam...de túl gyenge voltam, és visszacsókoltam.

Apránként vetkőztetni kezdett, köpenyemet leoldotta vállamról, fűzőmet kibontta. Eközben az ablakok becsukódtak, így már nem járt a szél, de én a hideg falhoz voltam kikötözve. Mégsem fáztam. Alulról felhúzta a felső szoknyám, combomat maga mellé húzta és végigsimította. Ajkaink mintha egybeforrtak volna, vadul csókolóztunk. Meglepett, milyen kellemes érzés. Hirtelen felkapott a földről, én pedig körülfontam őt a lábammal. Számról a nyakamra tért át, ahonnan letépte a vászon felsőmet, majd ugyanezt megtette a másik oldalon is. Itt megállt, hátrébb lépett, és szép lassan lehúzta a kék színű alsó ruhám, ami a földre omlott. Nem maradt rajtam semmi. Végigpillantott csupasz testemen, mire én egy pillanatra elszégyelltem magam. Hagytam, hogy tőrbe csaljon.

Ismét közelebb lépett és szájon csókolt. Megint elfeledkeztem mindenről. Miért teszi ezt velem? Mi ez a varázslat?

Kezeivel lágyan végigsimította a hátamat egészen a fenekemig, majd ismét fel és szorosan magához ölelt.

Éreztem, hogy valami a szájából az én számba ömlik. Különös, keserű íze volt. Hirtelen elvágta a kötelet és levette a kezemről, aztán hátrálni kezdett. Furcsa lázat éreztem. Mikor az égre pillantottam akkor döbbentem rá. Megittam a főzetet. A vérhold vörösen izzott, amint a zenitre ért, fénye beragyogta a szentélyt és én szép lassan lángolni kezdtem. Nem akármilyen tűz volt ez, áttetsző, mintha ott se lenne, világos színekben perzselte a bőrömet, de az mégsem hamvad el. Felkiáltottam, és a földre estem a fájdalomtól. A perzselő tűz egyre magasabbra csapott, s főnixet formált.

Olyan becsapottnak éreztem magam. A lángok a lelkemet is marcangolták. Ismét eleredtek a könnyeim, amik akadálytalanul a földre hulltak, nem szárította fel őket az a hő, amit csak én éreztem. Vairalra emeltem a tekintetem, szemében magamat láttam tükröződni. Nem láttam rajta semmilyen érzelmet, lehet, hogy a halálba visz ez a méreg.

-Lefekszem meghalni, megszűnik a csend, véget ér az életem, az égő hamvaimat befeketíti a nap, a Főnix lángjai megtisztítanak – bár az én szám kántálta a szavakat, mégsem az enyéim voltak. Váratlanul az eddigieknél még erősebb fájdalom csapott minden porcikámba és torkom szakadtából felüvöltöttem. A tűz mindent beborított, ráment a szőnyegekre is, de nem égetett meg semmit sem. Vairal azonban eltűnt, itt hagyott.

Teljesen elgyengültem. Lehunytam a szememet, hogy pihenhessek egy kicsit ott, a hideg kőpadlón, mezítelenül. Már nem is vágytam semmi másra, csak nyugalomra. Magába fogadott a kellemes és végtelen sötétség...

Szemhéjam bágyadtan nyitódott fel, mire erős fény tört a szemembe. Szemöldökömet összeráncoltam, erőt vettem magamon, hogy kitisztuljon a kép. Lassan minden emlék a helyére került. Arra ébredtem, hogy Vairal a karjaiban tart. Fehér színű ruhába öltöztetett, de fogalmam sem volt, hová visz. Próbáltam magamból kipréselni néhány szót, de elcsitított. Körülöttünk sűrű fehér köd gomolygott. Magunk elé pillantottam, és egy csúcsos, ezüst várat láttam, magas kőfalakkal, teljesen fehér, címertelen lobogókkal.

-Mi ez a hely? - nyögtem ki nehézkesen.

-Ez? Ez kérlek a Halhatatlanok városa – szokatlan derű volt a hangjában.

Engel kritikája – 33 pont

Első benyomás (max 5 pont): Amikor megkaptam a novellát egészen odavoltam érte, szóval az első benyomás totálisan elragadott és magamban folytatást követeltem, aztán nem kaptam. Egy szó, mint száz erre nem sokat lehet írni, sima olvasóként ez a novella elérte a maximális pontszámot. Nekem nagyon tetszett! 5 pont

Tartalom (max 10 pont): Ezt azt hiszem nálad két részre fogom osztani, egy olyanra, hogy első olvasás alapján és, hogy sokadik olvasásra, mert a kettő között részemről van némi különbség.
Első olvasásra: Először furcsa volt az egész, pláne a leírás, de utána valahogy kezdett megtetszeni az egész lényege és a végére már ott jártam, hogyha valaki közbeszólt volna olvasás közben, akkor annak leordítom a fejét, mert rettentő kíváncsi voltam. A novella cselekménye egész jól felcsigázott és odavoltam érte, totál átéreztem a számot, amit kaptál. Meggyőződésem volt arról, hogy ez csodálatos és minden más. Nem nagyon olvasok ilyen stílusú, ehhez a világhoz hasonló írásokat, így az elején volt egy-két fenntartásom, de mint mondtam magába szippantott a cselekmény és épp ezért elsőre még hibákat sem szúrtam ki. Még meg is ihletet a novellád, vagy legalábbis ahogy feldogoztad benne a zeneszámot, és ez igen ritka dolog nálam. Első olvasásra ügyes voltál!
Sokadik olvasásra: Most is ugyanúgy tetszett, mint előzőleg, de már néhol találtam olyan tartalmi hibákat, amit kiszúrtam és zavart. Ezekből hozok neked példákat.
„Szép lassan átkeltünk a kőhídon, ami egy hatalmas kapuhoz vezetett. Innen nézve a vár olyan égbetörőnek, monumentálisnak hatott. Sötét falai dermesztő ridegséggel fogadták az idegent, de még így is olyan szépnek tűnt.”– Ott a második mondatban az olyan szó nekem nem igen tetszik, mert még várná az ember, hogy egy hogy-al folytasd a mondatot, nem is beszélve a harmadik mondatban lévő olyanról. Valahogy értem, hogy ez valamiféle jelző akar lenni, de picit értelmetlenné teszik a mondatot és az olvasó – részemről – várja a hasonlítást. „Olyan szép, hogy…” Remélem érted. És ezt azért hoztam ide, mert számomra sokkal inkább tartalmi hiba, mint helyesírási.
Aztán volt egy olyan rész, hogy Miana sír, csakhogy elfelejtetted megemlíteni azt az apróságot, hogy elkezdett sírni. Csak a sírás derül ki a számunkra, amikor a démon megkérdezi tőle, hogy miért sír. Ez is tartalmi hiba, hiszen E/1-ben írod a novellát, tehát csak megemlíted ha elkezdesz sírni, nem igaz?
„… Most a foglyod vagyok, egy megtört lélek, mióta találkoztunk.
Végre hosszú idő után egy reménysugár. Vajon ha beletörődöm könnyebb lesz? Addig úgysem ereszt, és ha ez valóban bekövetkezik, és rám un valószínűleg megöl. Az lesz az én szabadságom” – Na szóval itt az a tartalmi hiba, hogy nem értem miként tér rá a második mondatban és az utána következő gondolatsorra. Valahogy nem értem és szerintem ez csak így hirtelen megzavarja az olvasót, a kettő gondolat közé kellene egy átvezetés és szerintem ezért tartalmi hiba.
Mindent összevetve tényleg tetszett a novella és még mindig úgy gondolom, hogy nagyon jó a cselekménye, bár a „lezárása” folytatást kíván, de ez már nem az én dolgom J
Összesen 8 pontot kapsz a tartalmi részre! (A hibák miatt.)

Helyesírás (max 10 pont): No, hát elértünk ide is… Előre leszögezem, hogy én sem vagyok valami szuper jó helyesíró, sokszor tévesztek és a veszőkkel is hadilábon állok, de akkor vágjunk is bele!
Alapjában véve első olvasásra nem igen vettem észre hibákat, mondjuk nem is kerestem, de ez másodlagos. A következő és majd következő olvasásnál viszont találtam szóismétléseket és egyéb hibákat, amiket most ki is gyűjtök neked.
„- A félelem csak az elmében van, a szíved attól még az enyém – ekkor odalépett elém, és egész közel hajolt hozzám. A szívem majd kiugrott a mellkasomból” – Szóismétlés!
„Elmesélte egész életét, hogy régen, mikor még élt, mágus volt, aki halhatatlanságra vágyott, de egy démon belekevert valamit a varázsitalába.” – Ketté lehetne szedni a mondatot, nekem túl hosszú!
„- Ha ez történne akkor végre mindketten szabadok lehetünk.” – Nem feltételes módban van az első ige? Akkor a lehetnek is abban kellene lennie. Ez súlyos hiba.
„Aggódni kezdem” elgépelés, gondolom azt akartad írni, hogy kezdtem „ …hogy olyat akar tenni velem, amit én nem akarok.” – Szóismétlés!
„fűzőmet kibontta.” – elgépelés, gondolom kibontotta
„, világos színekben perzselte a bőrömet, de az mégsem hamvad el.” – Nem egyeznek az igeidők! Múlt után jelent írtál, ez súlyos hiba!
Mást nem is vettem észre, a vesszőkbe nem tudok beleszólni, azokkal én is hadilábon állok. És így akkor 7 pontot kapsz.

A zene feldolgozása (max 10 pont): Szóval először leszögezném, hogy ez a szám nekem személyes kedvencem, szóval lehet, hogy egy kicsit elragadtatom magam néhány résznél.
Nagyon örültem neki, hogy nem egy normális világot mutattál be nekünk (démonok, halhatatlanság) és egész végig érezhető maga a Sweet Sacrifice hangulata, ami sokban dobott a kedvemen, amikor olvastam. Idéztél is a számból, amitől csak még inkább kötődik maga a novella a zeneszámhoz.
Bár az elején valahogy nem adja magát vissza, a Sweet Sacrifice eléggé in medias res kezdésű szám, nincs sok bevezetés benne, ami véleményem szerint a novellában nincs benne. Persze nem azt mondtam, hogy a pályázat lényege a dal teljes feldolgozása lenne, de a cselekmény alapján vártam volna, hogy még ezt is felhasználod benne. Az idézetek viszont tetszettek és a hangulata is megvan, bár véleményem szerint a Sweet Sacrifice egy picit dühöngős, odavágós, amit hiányolok a karaktereidből, persze Miana megtört stb lélek, de az ember néha a legváratlanabb dolgokat tudja produkálni bizonyos helyzetekben, mint például ez a düh. Hiányzik a düh, nem érzem át (ha van is benne).
Egyébként a vége azért így belegondolva tetszett, a befejezésed egész jó, pont úgy vágod el a történetet, ahogy a szám is elvágódik a refrén végén. Nincs semmi halkítás, lágyítás, csak simán vége van és kész, ami megdöbbenti az olvasót és csak még többet akar belőle.
Egyezzünk ki egy 9 pontban J

Karakterek (max 5 pont):
Miana: Főhősnőd egészen megtört, kétségbeesett lánynak tűnik, akinek Vairal-on kívül nincs senkije sem. Még pártfogóját is gyűlöli (ami szerintem nem valami helyes hozzáállás, lévén nélküle már rég halott lenne, de amúgy meg persze tudom, hogy a démon miatt van egyedül, de na, akkor is…) Valamiért egy jelentéktelen, átlagos lányt látok magam előtt, aki mégis egy démonnak kell valami oknál fogva.
Miana tipikus karakter, egy olyan lány, aki jelentéktelen és mégis Vairal magáénak akarja. Gyakori jellemnek számít a lányod, ugyanakkor a novellához tökéletesen illik a szereplőd, ami igen fontos.
Vairal: Egy önző, mániákus, szerelmes, kegyetlen, beképzelt démon. Nekem így jött le az egész, hiszen nem törődik Miana érzéseivel, csak a saját érdekeit nézi. Lehet, hogy jobban megérteném, hogy miért teszi ezt a lánnyal, ha az ő szemszögéből írtad volna a novellát vagy többet tudnánk róla, de mivel ez nem így van, gazdálkodhatok ezekkel az információkkal. Hiányoltam, hogy nem írsz többet róla, hiszen említetted a novella során, hogy mesélt a múltjáról. (Nekem nem elég, hogy ki volt anno… Részletekre lettem volna kíváncsi.) Lett volna még helyed írni a szereplőid múltjáról, pláne Vairal-éról. Ezt hiányolom a karakterábrázolásodból.
Összefoglalva a karaktereidről annyit tudok mondani, hogy Miana jól kialakított, pont eleget tudunk róla, de Vairal-ról pedig túl keveset. Hiányolom a múltat, biztosan el tudtad volna intézni, hogy egy kicsit több visszaemlékezés is legyen a szereplők múltjáról.
4 pont

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés